Energiavámpírok hatásos ellenszere
2010 szeptember 26. | Szerző: Yazina
Hogyan védjük ki az energiavámpírok lelki támadásait?
Naponta többször találkozunk energiavámpírokkal, csak lehet, hogy nem tudunk róla. Itt persze nem valódi vámpírokra kell asszociálni, hanem olyan hétköznapi személyekre, akik valamilyen negatív érzést váltanak ki embertársaikban.Olyan emberek, akikkel, ha tehetjük, nem szívesen tartózkodunk egy légtérben. Általában mindenki elsőre megérzi negatív kisugárzásukat. Kedvenc elfoglaltságuk, hogy leszívják mások energiáját, ahelyett, hogy saját magukkal foglalkoznának.
Ott vannak a boltokban, a hivatalokban, a munkahelyen….mindenhol.
Néhány ismertető jelük a következő:
– vagy tipikus “vonal” száj, vagy lefelé görbülő “alagút” száj
– dühös, gyilkoló tekintet
– kiabálásra, dühkitörésre való hajlam
– bármit is mondunk nekik, vagy egyáltalán nem reagálnak, vagy negatívumot keresnek az elhangzottakban, arra terelvén a hangsúlyt.
Életem során sok ilyen emberrel találkoztam, és persze megszenvedtem jelenlétüket, de rájöttem mivel lehet semlegesíteni őket. Íme néhány módszer, hogyan ne nyomasszanak minket:
– mindig mosolyogni kell rájuk, akármennyire is visszataszító arccal néznek ránk.
– ha beszólnak nekünk, viccesen kell visszaszólni nekik. Szintén mosolyogva, hiszen utálják a boldog és kiegyensúlyozott embereket.
– mivel ezek az energiavámpírok nincsenek hozzászokva ahhoz, hogy bárki is visszamer szólni nekik, így be kell bizonyítanunk nekik, hogy nem félünk tőlük. És akkor nem tudják befolyásolni lelkivilágunkat.
– soha ne mutassuk ki, ha megbántottak minket, mert ez ösztökéli őket újabb bántásokra. A póker arc nagyon jól beválik ilyenkor.
– ezek az emberek általában boldogtalanok, ezért nem bírják más boldogságát nézni. Gondoljunk mindig arra, hogy ezek az emberek szenvednek valamitől, és tulajdonképpen szánalomra méltó szerencsétlenek, akik próbálnak másban hibát keresni, azért, hogy ne kelljen saját hibáikkal nap mint nap szembesülniük. Megpróbálhatunk segíteni rajtuk, de általában nem hagyják.
– de a legjobb, ha messze elkerüljük őket, és akkor nincs gond velük. (Már ha van rá lehetőségünk.)
Az energia vámpírok csakis szavak szintjén tudnak bántani minket, hát vágjunk vissza szavakkal nekik.
Legnagyobb meglepetés abban rejlik, ha a támadó ellen saját fegyverét fordítjuk vissza! Különbség csak annyi, hogy míg ő dühös, addig mi maradjunk nyugodtak.
Két dologgal sebezhetetlenek leszünk lelkileg:
mosoly + nyugodtság = egy kiegyensúlyozott, boldog ember látszatát kelti.
És ha netalán ez se válik be, mert az energiavámpír továbbra is folytatja rosszindulatú hadjáratát ellenünk, akkor a legütősebb fegyver, ha kinevetjük. És ha közben még a könnyünk is kicsordul a nevetéstől, akkor biztosan győztünk.
Esze ágában se lesz többet terrorizálni minket. Inkább keres egy újabb áldozatot.
Én kipróbáltam. Működött.
N.A.
Önjelölt aszfaltmatricák
2010 szeptember 24. | Szerző: Yazina
Egyik nap álltam a buszmegállóban, és arra lettem figyelmes, hogy az út túloldalán valami csemegézik…valamit…jóízűen.
Egy macska falatozott egy halott kutyából, két pofára.
Buszmegállótársaimmal elszörnyedve néztük a jelenetet.
Aztán a macska, miután belakott, elindult, persze rossz irányba, mert a macskáknak erre kifejezett nagy érzékük van. Szóval átment az úton, és egy kamion elütötte.
Buszmegállótársaim hátán ismét végigfutott a hideg és a borzalom. De egyik se mozdult, mert ilyenek az emberek. Nézők, nem színészek.
Most már a macska is az aszfalt matricája.
És egy újabb aszfaltmatrica jelölt jót eszik majd belőle is.
Az élet körforgása.
Igaza volt Michael Jackson-nak, mikor megfogalmazta az élet bármely szituációjára frappásan alkalmazható tőmondatot: “This is it.”
Csak ő sok pénzt keresett ezzel, én meg nem.
N.A.
Napi panasz és remény
2010 szeptember 24. | Szerző: Yazina
Az élet sokszor rafkós. Van, amikor valami nem sikerül, bárhogy is szeretnénk. Erőltetjük, de ismét nem sikerül. Aztán az ember csalódik, majd gondolkozni kezd: Miért nem megy? Majd telik-múlik az idő, és az ember elfelejti ezt a kudarcot, mert jön helyette valami jó. Ami jobb, mint amit szeretett volna. A sors visszaigazolása ez. Hisz ami ma nem jön össze, az később összejöhet, csak kicsit másképp. Mert a sors tudja mi a jó nekünk, de súgni nem tud, csak számításainkat keresztül húzni, hogy magunk jöjjünk rá később: jobb, hogy végül így történt, s nem úgy, ahogy erőltettük.
Ma az élet keresztülhúzta egy régóta vágyott dolgomat, és dühös vagyok…Bár csak voltam, mert tudom, hogy később rájövök, miért kellett így történnie.
Mert minden úgy jó, ahogy van!
N.A.
Gyepszőnyeg uraság
2010 szeptember 22. | Szerző: Yazina
Kedves Olvasóim!
Gondolom mindenkinek van vidéken elő idős ismerőse, vagy netán nagyszülei. Nos nekem is vannak. Talán mindenki tapasztalta már, hogy az elszigeteltebb faluban élő idős embereknek megvan a saját világszemléletük és szava járásuk, ami olykor elég vicces egy magunkfajta modern embernek.
Innen jött az ötlet, hogy megírom egyik személyes tapasztalatomat. Persze, hogy ne sértsem ismerőseim személyiségi jogait, nevüket átírtam, illetve egy jó adag fantáziával is megfűszereztem, így kapta mese formáját. Viszont a gyepszőnyeg és más giccses szőnyegek egymáson való halmozása és az azon való láblógatás nem kitaláció, sajnos ez a valóság.
Ezzel konfrontálódni kell…:)
Jó szórakozást hozzá!
N.A.
Gyepszőnyeg uraság
Nem is olyan régen egy icipici faluszélen, paprikaföld belsejében élt egyszer egy uraság. Ennek az uraságnak képes fele oly piros volt, akár a paprika. Nem csoda, hiszen hatalmas szántóföldjei csak úgy ontották magukból a szebbnél-szebb, pirosabbnál-pirosabb fűszerpaprikát. Volt ennek az embernek egy felesége is, úgy hívták, hogy Maris. De az bizony olyan rút volt, hogy ha ki is ment a faluba és későn jött haza, az uraság inkább elküldte őt még egyszer, csakhogy minél kevesebbet lássa. Asszony létére, még bajusza is nőtt neki, olyan, ami nem sűrűn táncol a borotva élén, hisz igencsak erős szőrzetről volt itt szó. Ám rútsága ellenére rendszerető, takaros feleség volt. S a ház csak úgy csillogott-villogott dolgos kezei után. De az uraság nem méltányolta a szorgos kezek munkáját, mindig csak parancsolgatott szegény Marisnak, hogy mit csináljon és mit ne. Ráadásul az istennek sem volt hajlandó kikelni foteljából: ott ült egész nap és nézte a tévét. És a sok ücsörgéstől először az arca kerekedett ki, majd a hasa. Az uraság malac méretűvé hízott, s alakja szép lassan felvette a fotel formáját.
Mindeközben szegény feleségére hárult az összes házi munka: mosás, főzés, takarítás, nem beszélve a házi állatokról; csirkékről, disznókról, akiket neki kellett etetnie. És bizony a szegény asszony, ahogy öregedett, egyre kevésbé bírta a teendők sorát. A paprika betakarítás ideje is évente egyszer eljött. Ilyenkor az asszony dolga volt, hajnalban kelni és a földeken a több sor paprikát négykézláb hajladozva-görnyedezve leszedni. Általában éjjelre végzett vele, s mikor bement a házba, már csak annyi tellett tőle, hogy leroskadt a székbe, hisz jártányi ereje sem maradt. De épp ahogy szíve kicsit nyugodtabb tempóra váltott, az uraság máris ráförmedt azon a goromba, parancsoló hangján:
– Maris, olyan lassan szedted a paprikát! Nézd meg már be is sötétedett. Ráadásul éhen halok. Menj azonnal és főzz nekem valamit, különben téged eszlek meg! De aztán gyors légy!
Szegény Maris persze azonnal engedelmeskedett urának, és már szaladt is a konyhába vacsorát készíteni. S miután megetette az uraságot, csak azután dőlhetett végre ágyba. Ez volt a nap legbékésebb pillanata. Maris, mikor érezte a paplan puhaságát, védelmezését, ahogy körbefonta testét, valamiféle szeretet lengte őt körül, amitől oly megmagyarázhatatlan boldogság öntötte le szívét, mely feledtette mindennapos gondjait, csúnya küllemét, férje rosszindulatú megjegyzéseit. Ilyenkor gyorsan álomba szenderült. S már repült is az álom szárnyán egy messzi-messzi világ felé, s repülés közben dobott le minden terhet magáról, s ez által suhanása egyre könnyedebbé vált. Szép és boldog volt ilyenkor. És hihetetlenül szabad. Ahogy hátra nézett az égről, látta, ahogy távolodik a ház, amelyben él, majd a falu, és a szántóföldek is messze-messze suhannak… S mikor mindent maga mögött hagyott már, mely régebbi életét jelentette, eljött a pirkadat. A hajnal halovány napsugarai bearanyozták a szobát, amelyben álmodnia oly édes volt. Enyhe csalódottság fogta el szívét, mikor a valóság meghódította tudatát. Az alvó férjére nézett, kinek még ilyenkor is oly kevély volt az arckifejezése, és azt gondolta magában: – Lám az uramnak nem kell korán kelnie, sem egész nap dolgoznia, de talán neki nincsenek ilyen szép álmai, sem mikor alszik, sem mikor ébren van. És ez a gondolat kissé megvigasztalta az asszonyt. Kiment és elkészítette a reggelit, majd mikor bement a szobába, az uraság egyszer csak így szólt hozzá:
– Maris! Szorítja a zokni a lábamat, ettől a fejem nem kap elég vért, úgy zsibog. Gyere ide és vedd le a zoknit rólam.
Az asszony odament, letérdelt és levette a zoknit. De nem bírta megállni szó nélkül és ezt mondta:
– Persze hogy szorítja kendnek a lábát a zokni, hiszen egyfolytában csak ül naphosszat és csak hízik meg hízik, a zokni meg ettől nem lesz bővebb, persze hogy szorítja kend lába fejét. Isten bizony lassan kend már többet nyom, mint egy mázsás disznó, az szentség biztos.
Hát erre az uraság nagyon dühbe gurult, hisz senki sem szereti, ha az igazság szól hozzá. Teljesen belekékült a feje az indulatba. Ráförmedt az asszonyra.
– Hogy a paprika csípje ki a szemedet, te Maris! Ne kerepelj itt nekem ilyen ostobaságokat! Még hogy én kövér vagyok?! Még hogy nem csinálok egész nap semmit? Hát nem dolgoztam-e egész életemet végig, hát nem nekem van-e ebben a faluban a legtöbb földem? Nem én húztam-e házat a fejed fölé? Ide figyelj te asszony, én vagyok az urad, azt kell csinálnod, amit én mondok, különben mehetsz a háztól, és akkor bizony felkopik az állad! Még egyszer meg ne halljam ostoba beszéded! Eredj inkább a piacra, és vegyél nekem valami szőnyeget a lábam alá, mert így pucéran, nagyon fázik a talpam.
Az asszony tüstént megértette mi a dolga, eliszkolt hát a piacra szőnyegért. Szeretet piacra járni, a sok szép színes áru, kelmék mindig csábították, hisz asszonyból faragták, volt szeme a szépre. Mikor odaért, látott mindenféle holmit, lim-lomot, amit a falusi asszonyok egymás ellen versenyezve próbáltak maguk részére megszerezni. Hazafelé mindnek csak úgy görnyedezett a bicikli váza a nagy kosarak adta tehertől. Maris meg is találta nyomban a szemének tetszőt; egy hatalmas piros rózsákkal mintázott szőnyeget. Ez olyan fajintos féle- gondolta magában nagy örömmel. Hazacipelte hát a csodaszép szőnyeget. Útközben több asszony is megállította csakhogy megnézhesse mifélét vett, hol vette, kitől, mennyiért… mint ahogy falun ez szokás volt. Majd mikor hazaért, berakta az ura lába alá, s közben így szólt hozzá:
– Ugye kedves uram, hogy csuda fajín ez a szőnyeg?
– Az. – hangzott a kurta válasz. Az uraság nem igazán méltatta több szóra az asszony szerzeményét.
Teltek-múltak a napok, s egyszer csak az uraság így intézte szavait az asszonyhoz:
– Maris. Hát hova tetted az eszed tokját? Hát arra nem gondolsz, hogy a talpam kikoptatja maga alatt ezt a szép szőnyeget? Eridj megest a piacra, hozz még egyet ennek fölibe.
Az asszony értette a dolgát, s menten elszaladt a piacra, s hozott még egy szőnyeget. S a másik fölibe rakta. Csoda fájintos volt így az összhatás az asszony szemében. Örömében arcán könnycsepp gördült végig, ahogy nézte a mintás szőnyegek réteges összharmóniáját. Ismét telt múlt az idő és bizony a felső szőnyeg színe kezdett kipállani az uraság behemót lábai alatt. Szükségessé vált egy harmadik szőnyeg, természetesen azért, hogy emez ne kopjon el. Az asszony nem győzött szőnyegeket hozni egymás után, csak lótott-futott hazulról a piacra, a piacról hazulra. Akkor szakadt csak vége gyüszmékelésének, mikor történt, hogy elfogyott a szőnyeg a piacon. – Hát most mi lesz?- esett kétségbe az asszony. Hiszen az utolsó szőnyeg is olyan csuda szép volt, hogy kár lett volna érte, ha az uraság méretes lába kinyűvi a színét. De nem volt mit tenni. Férjurának nem lehetett ellent mondani, sem a parancsa elől elbújni, hát még a haragja elől! Rendezett is volna otthon nagy csinadrattát, ha az asszony nem hoz több textíliát.
Szegény Maris csak elbaktatott a piacra, s útközben keservesen pityergett bánatában. De a piacon minden árus csak a fejét rázta kérésére. Nincs egy darab sem már, mind elfogyott – ismételték sorra az árusok. Na, most mit tegyek? – töprengett magában. De egyszer csak odalépett hozzá egy kínai árus, és így szólította meg az asszonyt:
– Egyet se búsulni, van itten lenni szép műanyag gyepszőnyeg. Ócó, nagyon ócó, higgye el nekem! Nem hazudni, nem hazudni!
Az asszony erre alaposan megvizsgálta a gyepszőnyeget. Majd azt kérdezte a kínaitól:
– De hát ez kintre való, az udvarba, nem?
– Udan, udan asszonyom, bárhova! Ezt tenni bárhova, sz fantasztikusz lenni az mindenhol! Ezt tudja bevinni nappali, konyha, mindenhova!
Hát nem látott még ilyen csudát az asszony, de gondolta, mégiscsak több, mintha üres kézzel térne haza, így legalább visz valamit, s nem is akármit, mert a falubeli asszonyoknak biztos nincs még ilyen, se a Bözsinek, se az Irénkének. Neki meg lesz, dafke, csak azért is, hadd irigykedjenek amazok. És miután kifizette a szőnyeg árát a kínainak, már sietett is hazafelé rendesen, s közben hagyta hadd látszódjon ki egy darabja a szőnyegnek a csíkos nejlon szatyorból. Hadd lássa mindenki, mit visz haza! Közben az arcán a vigyor oly széles görbületet vetett, hogy a széles szájú béka hozzá képest, csak Kis Miska volt… Ám hazafelé menet nagyon beleszeretett a gyepszőnyegbe, és már sajnálta az egészet a férjére áldozni. Még mit nem! Annyi esze neki is volt, hogy a szépből a legnagyobbat hagyja magának. Így, mikor belépett a ház ajtaján, septibe beiramodott a fürdőszobába, és egy kicsinyke talp alá valót lekanyarított belőle. De nem ám magának! Ugyan! Az uraságnak szánta a kis csutka részt, magának meg a maradék szőnyeg egészét. Mikor kész lett a nyirbálással, kivitte az udvarra a maga részét, majd ráterítette a szép zöld fűre. Nem bánta, hogy alatta a fű majd kirohad, áh, az nem volt lényeg. Ez a szőnyeg télen is úgy fog zöldelleni akár az igazi fű! A szomszédokat meg majd megeszi a penész! Ebben legalább a gaz se nő ki, és a vakond se túrja majd fel! – gondolta magában.. Azzal visszament a házba, hogy a kis lekanyarított részt urának adhassa, akinek talpa alatt addigra már jócskán tömbösítve hevert a sok szőnyeg. A sok tetű csak úgy virnyogott levegő után kapkodva a szőnyegrétegek közt, ha a szőnyegek színével ki nem rohadtak azóta.
– Mi a fészkes fene ütött beléd te asszony! Hát mi vóna ez?- kérdezte tőle nagy csodálkozva az uraság, miután tekintette a televízió képernyőjéről nagy nehezen keresztbe találta a gyepszőnyeget.
– Hát édes uram, (mert most már édes volt neki az ura, hisz a vásárlás okozta öröm az asszonyokat csodamód át tudta ám változtatni, s mindjárt szeretetet váltott ki hites férjuruk irányába.), ezt úgy híjják, hogy gyepszőnyeg. Olcsó volt és ez járja most errefelé. Ez a módi. – felelte büszkén az asszony.
– Oszt csak ilyen kicsinke darabka vót belüle?
– Hát ekkorka most a módi. – mondta az asszony, persze a csirkepihe bajsza alatt azért jókat mosolygott, hogy így sikerült átvágnia az urát.
– Hát jóvan asszony, tedd a lábam alá.
Az új gyepszőnyeg gyorsan elnyerte az uraság tetszését, s ez onnan volt észrevételezhető, hogy nem küldte többet az asszonyt a piacra. Ez már nem kopott ki, erős műanyagból volt. S ahogy a napok visszatértek a régi kerékvágásba, az asszony megunta a takarítást és a főzést, és kedvet kapott a tréfára. Olyan igazi asszonyi tréfára az uraság ellen. Összeszedte hát minden bátorságát és elhatározta, hogy holnaptól minden más lesz, mint eddig volt.
A másnap persze lassan jött el, mert hát falun annál lassabban telik az idő, minél jobban sürgetjük. A változás napja Maris életében azzal vette kezdetét, hogy nem kelt fel korán. Nem ment ki hajnal hasadtán megetetni a csirkéket, meg a disznókat. És a paprikákat sem locsolta meg. Dehogy nyugta legyen férje haragjától, nem árulta el neki mulasztását. S mikor megkérdezte az uraság, hogy ugyan megetette-e a jószágokat, belocsolta-e a paprikát, ő csak nagy bőszen bólogatva felelte, hogy meg bizony, be bizony édes férjuram. Ám az uraság nem sokáig maradt veszteg, egyből intézte a következő kérdést az asszonyhoz, mint ahogy évek óta szokása volt:
– Oszt asszony készül-e már a reggeli?
– Persze, édes uram, mindjárt kész lesz, csak légy türelemmel. – válaszolta pironkodva.
De az asszony jó nagyot lódított ekkor. A reggeli még a habokba sem volt. Hanem uccu neki, elszaladt a faluba, s összeverbuválta a fiatal asszonyokat, asszonyokat, az öregasszonyokat, meg még a sír szélén táncolókat is. Egyszóval minden korosztályt. S mikor mind egybegyűltek, azt kérdezte tőlük:
– Kedves asszonytársaim ugye elegetek van már az állandó ház körüli munkákból? És a férjeitek semmittevéséből? Az asszonyok erre csak bólogattak, mígnem egyenként elkezdtek felszólalni, elsőként egy töpörödött, hajlott lábú öregnéne szólott sipákoló vércse hangján:
– Hát bizony az én uram ilyenkor odasóz egy nagyot a hátsó felemre.
– Oszt mivel sóz oda kendasszonyomnak? – kérdezte Maris.
– Hát a légycsapóval- felelte nagy pironkodva az öregasszony.
– És titeket milyen eszközzel büntetnek a férjeitek?
– Hát minket is légycsapóval – felelték kórusban az asszonyok.
Maris erre ravaszkás mosollyal így szólott az asszonycsődülethez:
– No asszonyok, eljött az idő, hogy a sarkunkra álljunk, és kiálljunk az igazunkért. Kövessetek! Menjünk a piacra!
Az asszonyok nemigen tudták elképzelni milyen gondolatok szántják fel Maris agyvelejét, de mivel ritkán történt esemény a faluba, örömmel eredtek utána. Nagy. kígyózó sorban haladt ez a sok fehérnép, olyan volt, mint egy hosszú gyászmenet, azzal a különbséggel, hogy itt mindenki vigyorgott. Ami igencsak nagy aggodalmat váltott ki minden férfiemberből. Ebből ugyan jó dolog nem sülhet ki- gondolták a férfiak, és rögvest szaladtak a kocsmába, hogy minél előbb feledhessék ezt a csődületet. Hiszen asszonyból látni egyet is elég volt nekik életük során, nemhogy még ennyit egy rakáson. Sok pudvás banya, mi a rosseb vezekli ezeket- tanakodtak a kocsmában, s remény futott át némelyik arcán, mikor az az eshetőség is eszükbe jutott, hogy tán a temetőbe mennek, s közös sírba fekszenek mind.
Amikor odaért a sok asszony a piacra, Maris a csoport élére állt, s azt mondta nekik:
– Mindenki vegyen egy légycsapót és hozza magával.
És mikor ez megvolt, indultak Marisékhoz. Ott besereglett az összes asszony a szobába, s nagy csodálkozva meredtek az uraságra, annak lábára, s annak szőnyegoszlopára. Nevetni egyiküknek sem volt mersze, mert hát férfin nevetni mégiscsak bűn volt egy asszonynak. Csak lestek nagyokat, s el nem tudták képzelni, mi fog mostan történni. De az uraság ügyet sem vetve hirtelen jött vendégeire, csak ült kevélyen a foteljába s nézte a tévét, mint szokása volt. Pár hosszú percig csönd honolt a szobában. Majd ekkor nagy hirtelen, mintha elvágták volna a némaság torkát, kiszakadt a fehérnépből a kacagás, és a nevetés. Még a legidősebb vénasszony is felnyerített éles varjúhangján, hogy a műprotézis csak úgy himbálózott üreges szájában. Úgy tűnt, hogy még a protkó is kacajra fakadt.. Na de az uraság gyorsan megelégelte ezt a ricsajt, s odazengett nekik öblös, mennydörgő hangján:
– Ejj az anyátok kiskrisztusát aztat! Szemtelen fehérnépség! Szátokra ülök, ha nem hallgattok el azonnal! Hogyan merészelitek idétlen hangotokkal zavarni nyugodalmamat? Mi a fészkes fene ett titeket ide?
Erre az asszonyok rögvest elhallgattak. Ez már nem volt olyan mulatságos. Csak meresztgették egymásra szemeiket. És ekkor Maris minden bátorságát összeszedve megszólalt:
– Asszonyok! Nézzétek meg alaposan férjuramat. Immáron 30 esztendeje nem akaródzik neki sehogy sem elhagyni hőn szeretett fotelja keblét. S mind ezalatt nem rest parancsolgatni nekem, hogy Maris ezt csináld, meg azt csináld, semmi hasznodat nem veszem, én vagyok az úr a háznál, meg miegymás. És én mindent megadok neki, amit csak akar. Ő meg még arra sem hajlandó, hogy egyetlen álmomat valóra váltsa. Minek dolgozom ennyit, ha a boldogságból egy darabka sem jár nekem? Legalább egyszer életemben szeretném látni a tengert, és addig nem szeretnék meghalni, míg nem látom, mi van az országon kívül.
Erre az ura közbevágott:
– Minek akarsz te tengert látni, hisz az veszélyes, és egyébként sincs a falun kívül semmise, nemhogy még az országon kívül! De tudod mit asszony, menj, amerre akarsz, csak ne lássalak, elegem van az állandó jajveszékelésedből. Menj csak, nélkülem fabatkát sem ér az életed. Férfiember nélkül úgyis odaveszel a nagy semmibe. De ha neked ez kell, hát menj, de aztán vissza ne gyere!
Az asszonyok erre igencsak begurultak. Hát hogyan lehet egy dolgos asszonyt így elkergetni a háztól? Mind felháborodott nagyon. S akkor rögvest megértették, miért vetette velük Maris a légycsapókat. Mind előkapta fara mögül, és uccu neki, ahányan voltak mind nekiestek az uraságnak. Ki a fejét, ki a hasát, ki a mezítelen lábát kezdte el csapkodni. Úgy pattogott a sok légycsapó az uraságon, akár a pattogatott kukorica a mikrohullámú sütőben. Lett nagy csim-bum cirkusz belőle. Az uraság persze nem sokat tudott tenni ellenük, hisz régóta nem kelt ki a fotelből, semmi ereje nem volt. Csak káromkodott, ahogy a torkán kifért. Az asszonyok meg csak nevettek, ahogy az évek során felhalmozódott feszültséget kiadták magukból. S mikor kifáradtak, abbahagyták, s indultak volna haza. De ekkor váratlan esemény történt. Az uraság pecsenye piros képe a dühtől és haragtól elkékült majd ellilult, s mintha megfiatalodott volna, kipattant a fotelból s utánuk eredt. Volt ott nagy futás, az asszonyok csak úgy sivalkodtak félelmükben, ezerfelé futottak, az uraság hol egyiket, hol másikat vette üldözőbe. Csakhogy nem tudott olyan szaporán futni, akár az asszonyok, mert hát nem volt hozzászokva. S azok elszaladtak előle, ki az utcára. Csak Maris maradt ott az udvar közepén, s nézte, hogy most mi lesz. Neki is kedvére volt ez a tréfa, de valahogy most nem mert mozdulni. Szerencséjére az uraság is kifulladt, s a szeme se mozdult. Csak néztek hosszasan egymásra, némán. Hosszú volt a csend, mire az uraság fújtatva, de megszólalt:
– Te Maris, te aztán jól kibabráltál velem. Örülj neki, hogy jártányi erőm sem maradt, különben kitekerném a nyakad, mint a csirkéknek. De menj Isten hírével, s többé ide be ne tedd a lábad! Eridj, nézd meg a tengeredet! Én sose láttam a tengert, de nem is vagyok rá kíváncsi. És azt jegyzed meg, hogy a falun kívül nincs semmi, és nem is lesz!
S ezzel bevégezte tudálékos beszédét, s hátat fordítva Marisnak, becammogott a házba, be a szobába, ott leült a foteljába, s nézte tovább a tévét.
Azóta is ott ül a tévé előtt. A pókháló már rég belepte fotelostul, szőnyegestül, mindenestül, örökre. Attól a naptól kezdve a faluban csak úgy hívják: Gyepszőnyeg uraság.
S mi lett a Marissal?
Neki viszont gyökerestül megváltozott az élete. Mikor elindult az udvarról ki a mezőre, utoljára még visszanézett a kertkapuból, jól megnézte a házat, mely eddig otthona volt, majd örökre hátat fordított a múltnak, s átszaladt a mezőn, majd az erdőn, az erdő után átkelt dombokon, dombok után patakokon, patakok után hegyeken, s mikor azok tetejébe ért, s lenézett onnan a nagy magasból, szíve majd kicsordult örömében. A lábai előtt hevert egy másik ország, mely telis tele volt még ismeretlen csodákkal, titkokkal, s az új ország szélén ott fodrozódott a sós ízű tenger, amelyre oly hőn vágyott, mióta csak az eszét tudja. És ekkor a hegy tetejébe jól kihúzta magát, büszke asszony módjára, s így kiáltott az új világ felé:
– Lám nem volt igaza az uramnak, igencsak sok szép dolog létezik a falun kívül, csak épp tudni kell az embernek észrevenni azt a csudát, ami nincs mindig a szeme előtt.
S Maris, bátorságának köszönhetően, boldogan élt abban az idegen országban, amíg meg nem halt.
És hogy mi ebből a történetből a tanulság?
Minden ember életében eljön a pillanat, amikor bátran kell viselkedni, ha valami nem jó úgy, ahogy van, és merni kell változtatni, mert sosincs késő. Hiszen mindenki előtt ott van az esély egy boldogabb, és élhetőbb jövő iránt, csak tudni kell észrevenni a lehetőséget, ami bennünk rejlik.
Bizarr csirkés álom
2010 szeptember 17. | Szerző: Yazina
Egyik este nagyon furcsát
álmodtam….Csirkékről. Gondoltam megírom, mint egy mesét.
Figyelmeztetés:
Gyerekeknek elalvás előtt azért
nem ajánlom.
Címet is adtam neki:
Csirkék egymás közt
Hol volt, hol meg nem, három
búzaföldön túl, egy pici faluszélen, nyaralt egy kislány szünidőben a
nagymamájánál. Épp az udvaron játszott, amikor egy kiscsirkét látott beszaladni
a rózsabokor alá. Odaszaladt, hogy jobban szemügyre vegye. De a kis állat
nagyon félt és nem mutatta magát. A kislány hozott hát egy gallyat, és benyúlt
a bokorba, hogy megpiszkálja, hátha előjön. Úgy is lett. A kiscsirke hangos
csipogás között kiszaladt a levelek takarásából, s megmutatta tarka tollazatát.
Gyönyörű sárgás-barna színe volt. Nem is hasonlított a többi csirkére. A
kislány elkapta, felvette, megsimogatta, s elvitte játszani a kert végébe. Ám
sokáig nem játszhattak, mert a szomszéd macska előugrott egy tuja mögül, s
majdnem elkapta a kis jószágot. A kislány elkergette a macskát, s magához
ölelte szegény kiscsirkét. Elvitte az udvar egy másik részébe, de a macska ott
is lesben állt. Nem rakhatta le sehova kiscsirkéjét, mert a ravasz macska
egyből ott termett. A kislánynak elege lett, s úgy gondolta legjobb lesz, ha
vissza teszi a kis állatot a csirkeólba, hiszen ott a helye, ott nem eshet
bántódása. Mikor a kiscsirkét biztonságba helyezte az ólban, egyszer csak
érzi, hogy a lábához simul valami. Hát a macska volt az. De a döbbenet csak
ekkor következett.
A macska megszólalt:
– Kedves kislány, miért nem adod
oda nekem a kiscsirkét? Olyan szívesen játszanék vele én is! –
mondta dorombolva a macska.
A kislány erre így szólt:
– Nem adom oda neked, mert
megeszed! A csirkeólba tettem, ott biztonságban van. – mutatott a kislány az ól
felé.
Ám ekkor mindkettejüknek földbe
gyökerezett a lába. Ugyanis a csirkeólban a kakas egy számítógépes forgószékben
ült és épp a kiscsirkét kopasztotta. Mellette terített asztal, körbe pedig csirkék és tyúkok.
A kislány rémületében rákiáltott
a kakasra:
– Te buta kakas! Mit csinálsz?!
Hát megeszed a saját fajtádat??
A kakas elégedetten, haláli
nyugalommal a hangjában így válaszolt:
– Hol itt a probléma? Csak nem
gondolod, hogy egész életemben zabot, meg kölest fogok enni?? A gazda mindig
eszi a jó rántott húst. Most már én is megkívántam.
A kislány és a macska egymásra
nézett. Majd a macska leszűrte a konklúziót:
– Látod, kislány, nem mindig az
az ésszerű, ami annak látszik…
Vége
Nos ennyi a képtelen történet,
ráció talán nincs benne, de megért egy mesét…
Lila füst
2010 október 1. | Szerző: Yazina
Kedves Olvasók!
Gondoltam leírok egy részt az egyik regényemből, melynek címe Lila füst, hogy legyen a mai napban egy kis izgalom…
Lila füst
“Már sötétedett, az eső meg csak csöpögött végeláthatatlanul. De a köd mintha nem engedte volna, hogy tempóján gyorsítson. Alulról szabott neki gátat. A mezők sártengerré változtak, mindent uralma alá vont a barnaság. Zord és barátságtalan idő telepedett a tájra, mintha a természet nem ismert volna mást, csak szürkeséget és esőt. Az egész vidék magába szívta ezt a mélabút, és rögvest megismertette azzal, aki átutazóként haladt át rajta.
Sámuellel sem kivételezett, pedig ő igencsak megszokhatta már ezt a zord időjárást, de valahogy, ki tudja milyen oknál fogva mégis idegennek tűnt neki ez az eső áztatta környék. Talán azért, mert egyedül utazott. És menekült valami elől – csak ennek nem volt még tudatában. Mint ahogy annak sem, hogy pontosan arra felé tart, amitől elfelé kellene, hogy igyekezzen. A végzet tárt karokkal várta, nem is olyan messze tőle.
S mikor lelke az ok nélküli szomorúságtól majd kettéhasadt, megpillantott valami hosszú, sötétbarna alakzatot a köd legtávolabbinak tűnő szegletében. Ahogy közeledett felé, lassan-lassan egy ódon kastély robusztus alakja bontakozott ki a köd szorító öleléséből. Az épület oly némán, ugyanakkor oly magabiztosan állt a tájba burkolózva, mintha nem emberi kéz munkája lett volna, hanem kísértetek lidérces alkotása. A kastély egyszerre taszította és vonzotta Sámuelt. Teljesen lakatlannak tűnt. Mégis Sámuel több napos vándorútja során, ez tűnt az egyetlen embernek szánt menedéknek.Szorongását végül azzal győzte le, hogy talán jobb, mint megannyi erdőben töltött bagolyhuhogásos kényelmetlen éjszaka. Mielőtt a vaskapuhoz sietett volna, még egyszer végigfuttatta tekintetét a zord épületen, annak piszkos ablaküvegein, málladozó falain, szakadt függönyein, amit még a kegyetlen időjárás se tudott elrejteni a fürkész szemek elől. Mikor a kapuhoz ért, és nagy nehezen lenyomta annak rozsdás kilincsét, nem vette észre, hogy az egyik emeleti ablak függönyének takarásából épp őt nézi valami. Így figyelmét inkább az udvarra terelte. A sűrű ködtől viszont nem láthatta mit rejt az udvar, vagy mit mutatna meg neki. Nem látta értelmét olyan dologra pazarolni idejét, amit nem lehet tisztán látni, befelé igyekezett hát. Óvatosan felment az esőtől csúszóssá vált lépcsőn, minek lépcsőkorlátja már régóta nem nyújthatott támasztékot az általa feljutni kívánóknak, mert szétrohadtan hevert valahol a gazban. A kastély tekintélyt parancsoló ajtaja magas és nagy volt, így Sámuel félt bemenni: attól tartott, odabent még kisebbnek fogja érzeni magát. Az ajtó résnyire nyitva állt, így Sámuelnek nem kellett a kopogás mikéntjén elmélkednie. Ahogy gyengéden beljebb tolta, az ajtó recsegett-ropogott, félő volt, hogy az ajtókeret enged az idő vasfogának, és maga alá temeti az óvatlan behatolót. De nem így történt. Az ajtó kinyílt, és Sámuel belépett. A vendég fogadására siető lakájnak a félhomály jelentkezett…”
Ha valaki szeretné, hogy folytassam, írjon bátran!
Szép napot mindenkinek!
Üdvözlettel,
N.A.
Oldal ajánlása emailben
X